Austin America

A Unipedia wikiből

Az Austin America egy angol kisautó volt, amelyet a British Leyland Motor Corporation gyártott 1968 és 1971 között. Az America lényegében megegyezett az Európában közkedvelt Austin 1300-zal, de az amerikai piac igényeihez és törvényi szabályaihoz igazították. Fő piaca az Egyesült Államok volt, de árulták Kanadában és Svájcban is. Csupán egyféle, kétajtós sedan karosszériával és csak a hatvan lóerős, 1,3 literes négyhengeressel gyártották. Vetélytársai főleg a német és japán kiskocsik közül kerültek ki. Bár az Austin kifejezetten modern és ötletes autónak számított, az amerikai vásárlók számára túl kicsinek és gyengének bizonyult. Felmerültek minőségi problémák is, elsősorban a kényes automata váltó és a heves rozsdásodás miatt. Az amúgy viszonylag olcsó America mérsékelt sikert aratott, összesen kevesebb mint hatvanezer kelt el belőle. Az Americát a nagyobb és hagyományosabb Morris Marina váltotta fel az USA piacán. Ma csupán egy maroknyi Austin America létezik még, értékük nagyon alacsony, és nem is várható, hogy a gyűjtők valaha is felfedezik maguknak ezt a típust.

Tartalomjegyzék 1 Történet 1.1 Előzmények 1.2 1968 1.3 1969 1.4 1970 1.5 1971 2 A sikertelenség okai 3 Műszaki adatok 4 Színkódok 5 Forrás

Történet

Előzmények

Az Austin kisebb-nagyobb megszakításokkal már a harmincas évek elejétől jelen volt az amerikai piacon, igaz, jelentősebb sikereket csak a BMC megalakulása után arattak, főként a Donald Healey-vel közösen megalkotott sportkocsikkal. 1962-ben jelent meg az ADO16 kódnevet viselő sorozat, melyet a Mini alkotója, Alec Issigonis tervezett, formavilága azonban az olasz Pininfarina műhelyben készült. A konszernhez tartozó MG sikereire reflektálva Amerikában az új kisautót is MG márkanéven dobták piacra, hatalmas krómozott hűtőmaszkkal, és igényes belső kivitellel. Az MG 1100 azonban sem sportos, sem olcsó nem volt, kinézete pedig hamar elavulttá vált. Ezért született meg 1968-ban az új, speciális exportmodell, az Austin America. Ez a kocsi lényegében egy Austin 1300 volt, de apró módosításokkal hozzáigazították az amúgy igen fapados autót a kényes amerikai vevők ízléséhez.

Bár a modell már nem számított újnak, maga a konstrukció még mindig igen modern volt: az önhordó karosszéria, az elsőkerék-hajtás, a széria tárcsafék elöl, a keresztben beépített motor akkoriban még szokatlannak számított. Ezen felül az America olyan sajátosságokkal is bírt, mint a Hydrolastic rugózás, vagy a közös olajozású motor-váltó egység. Ezek a helytakarékos megoldások biztosították, hogy a kívülről igen kicsi autó beltere vetekedett a nála jó 20-30 centivel hosszabb vetélytársaiéval is.

1968

Az Americát 1968 márciusában mutatták be. A kocsi némiképpen eltért az európai 1300-tól. A hűtőmaszk tetejére nyomtatott betűs Austin America feliratot tettek a folyóírásos tábla helyett. Az első sárvédőkre kerek embléma került, a kocsi oldalán pedig vastag rozsdamentes acél díszléc futott végig. Közvetlenül az ajtó előtt, az oldalcsíkon még egyszer szerepelt az Austin America felirat. A dísztárcsát is valamivel szebb darabra cserélték. Az első Americákon még nem volt oldalsó helyzetjelző, és a lökhárítóra krómozott ütközőket tettek. A gyújtáskapcsoló a műszerfal közepén, az olajnyomás és a generátor jelzőfénye között volt. Az olcsó bakelitkormányt áttört fémküllős volánra cserélték. Az Austin név ellenére az Americát nem Longbridge-ben, hanem a Morris főhadiszállásán, Cowley-ban gyártották. A kocsi reklámszlogenje "The perfect second car", vagyis "a tökéletes második autó" volt, tehát a BLMC nem a kispénzű vevőket célozta meg, hanem azokat a tehetős családokat, ahol megengedhették maguknak a rendes méretű autó mellett egy praktikus kiskocsi fenntartását is.

1969

Mivel az európai gyártóknál sosem jött divatba az évenkénti modellváltás, az Austin is csak apró módosításokat eszközölt exportmodelljén. A díszcsík elejébe és végébe fényvisszaverő prizmákat illesztettek be. Megjelent a széria fejtámla, amely annyira magas volt, hogy az első üléseket nem lehetett rendesen előredönteni tőlük, ezért a hátsó padra való beszállásnál előbb a fejtámlákat kellett lebuktatni, és utána előrehajtani az üléseket. A túl vékony fejtámlák azt a benyomást keltették, mintha csak utólag barkácsolták volna oda őket. Ettől az évtől akár tranzisztoros Motorola rádiót is rendelhettek az Americához, valamint a lökhárítókat szerelhették kiegészítő krómcsövekkel. A belteret úgynevezett "Convenience Kit"-tel lehetett feljavítani, amely alumínium díszelemeket és szebb szőnyegeket foglalt magába.

1970

A szigorodó biztonsági előírások miatt az első sárvédőkről eltűnt a kerek embléma, helyét téglalap alakú helyzetjelző lámpa vette át, melyet természetesen a hátsó sárhányóra is felszereltek. A lökhárítóra keskenyebb, magasabb, gumibetétes ütközőket tettek. A fura fejtámla helyét az alacsonyabb, gömbölyűbb, vastagon tömött darab vette át, mely a korabeli MG-kből származott. Ebben az évben jelent meg a háromküllős kormánykerék is (a korábbi csak kétküllős volt), a gyújtáskapcsoló pedig átkerült a kormányoszlopra, és alapfelszerelés lett a kormányzár. Az ajtó elé, a díszléc alá felkerült a kék BLMC-embléma. A hűtőventilátort ezentúl műanyagból készítették.

1971

Az utolsó évére jelentősen átszabták az Americát. A hűtőmaszk nyitottabb lett, és feketére festették, mint az Austin 1300GT-ét, csak két vékony vízszintes krómcsík futott keresztbe rajta. A felső táblán csak az Austin szó állt, a rács jobb alsó részére viszont stilizált America feliratot tettek. Az irányjelzők borostyánszínű burát kaptak. Az oldalsó helyzetjelzők hosszabbak lettek, a díszlécet pedig vékonyabbra cserélték, így eltűntek róla a fényvisszaverő prizmák is. A felnikről megspórolták a díszgyűrűt a sportosabb hatás kedvéért. A hátsó rendszám-világítást, amely eddig a lökhárítón volt, átszerelték a csomagtartó fedelére. Ez volt az egyetlen év, amikor nem fekete kárpitozással árulták az Americát: a vevők választhattak a kék vagy a barna közül. A beltérben újdonságnak számított a fautánzatú műszerfalborítás és az ajtókra szerelt térképzseb is. A sínre szerelt üléseket végre nem csak az előre megszabott pozíciókban lehetett rögzíteni. Ebben az évben már olyan extrákkal is felvértezhették a kis Austint, mint a légkondicionáló, a szivargyújtó, az elektromos óra, a fa váltógomb, a tetőcsomagtartó vagy a fehér csíkos gumi. Az America azonban ezekkel a módosításokkal sem lett kapósabb, így gyártását végül 1971 szeptemberében megszüntették.

A sikertelenség okai

Felmerül a kérdés, hogy miközben Európában a hatvanas évek egyik legkelendőbb típusa volt az 1100/1300 páros, hogyan lehetséges az, hogy az Egyesült Államokban alig hatvanezret sikerült eladni belőle? Ennek egyik legfőbb oka az America karakterében keresendő. A sajátos műszaki megoldásai ugyanis több olyan tulajdonsággal jártak, amellyel az amerikaiak nem tudtak megbarátkozni. Az egyik ilyen dolog a vezetési élmény. A kormányoszlop igen meredek, teherautós szögben állt, ráadásul szemben a nagy áttételezésű amerikai kormányművekkel, igen közvetlen volt. Szintén különbözött a megszokottól a kocsi alulkormányzottsága. És bár a beltér igen tágasnak számított, a háromajtós kivitel jócskán korlátozta a használhatóságát, a puritán felszereltség pedig gyökeresen szembe ment az amerikai ízlésvilággal. Megemlítendő még a Hydrolastic rugózás is, mely bár jól kiküszöbölte a kocsi bólogatását, de nagyon kemény, rázós rugózást eredményezett, ez pedig a ringatózáshoz szokott amerikaiak számára emészthetetlen volt.

Szót érdemel még a motor is. A kis 1,3-as négyhengeres nehezen bírta az amerikai autópályák feszített tempóját. Ekkoriban a Ford Cortinát és a Opel Kadettet is forgalmazták az USA-ban, és míg ezek a kocsik Európában javarészt 1,1-1,2 literes motorral futottak, az exportkiviteleket legalább 1,6-1,7 literes motorral szerelték, hogy bírják az amerikaiak vezetési stílusát. A keresztmotoros Austinba azonban fizikai képtelenség lett volna nagyobb motort beleerőszakolni, ráadásul a kocsi tartós terhelésnél így is hűtési problémákkal küzdött, mivel a radiátora a doblemez felé nézett. Problémákat okozott az is, hogy a motor és a váltó közös olajkörön volt. Így, ha bármilyen szennyeződés került az olajba, az párhuzamosan rongálta a motort és a váltót is. Nem beszélve arról, hogy az Americák elsöprő többségét automata váltóval értékesítették, amely különösen érzékeny a kenőanyag minőségére, így akár már egyetlen elmulasztott olajcsere is drasztikusan lerövidítette az élettartamát. Az pedig, hogy a karosszéria igencsak hajlamos volt a rozsdásodásra, már csak hab volt a tortán.

Sok America vesztét azonban mégsem ezek a hibák okozták, hanem az, hogy az erősebb motorért szétbontották őket a Tengerentúlon is szép számmal jelenlévő Mini-rajongók. A jópofa törpeautóba ugyanis még nagy nehezen bele lehetett passzírozni az 1300-as erőforrást. A BLMC végül is tanult a hibájából, és 1972-ben már a hátsókerék-hajtású, négyajtós Morris Marinával jelent meg az amerikai piacon. Azonban addigra már a japán és német kompaktok uralkodtak a piacon, a minőségi problémákkal küzdő Marina labdába sem tudott rúgni.

Műszaki adatok

• Motor: soros, négyhengeres, OHV vezérlésű, négyütemű benzinmotor vízhűtéssel
• Lökettérfogat: 1275 ccm
• Furat x löket: 70,6 x 81,3 mm
• Sűrítés: 8,8:1
• Karburátor: 1-bbl SU HS4
• Teljesítmény: 58 bhp @ 5250 rpm
• Nyomaték: 94 Nm @ 3500 rpm
• Tengelytáv: 2375 mm
• Nyomtáv elöl/hátul: 1308/1293 mm
• Hosszúság/szélesség/magasság: 3727/1534/1340 mm
• Hasmagasság: 135 mm
• Menetkész tömeg: 844 kg
• Csomagtér: 246 liter
• Gumiabroncs: 5,95x12
• Fordulókör: 10,7 méter
• Végáttétel: 3,65:1 (kézi); 3,76:1 (aut)
• Végsebesség: 142 km/h
• Gyorsulás 0-100 km/h: 18 sec
• Benzintank: 38 liter
• Példányszám: 1968-1969 - 37.735; 1970 - 13.223; 1971 - 7.515 (összesen 58.473 db, más források szerint 59.500 db)
• Ár: $1815, automata váltóval és rádióval $1895

Színkódok

BG20: Albatross Beige (69), BLVC4: Bedouin (71), BLVC7: Antelope (70), BLVC15: Bronze Yellow (70-71), BLVC16: Blaze (71), BLVC18: Teal Blue (71), BLVC20: Limeflower (71), BLVC24: Wild Moss (71), BLVC59: Glacier White (70-71), BU40: Bermuda Blue (70), BU44: Riviera Blue (68-69), Florida Green (68), GN29: British Racing Green (69-71), RD5: Damask Red (69-70), RD26: Faun Brown (70), RD29: Peony Red (68), RD30: Sable (68), WT4: Snowberry White (68-69), YL2: Chartreuse Yellow (68), YL12: Pale Primrose (69-70)

Forrás

• Clausager, Anders Ditlev: Complete Catalogue of Austin Cars since 1945. Bideford: Bay View Books Ltd, 1992, p. 73-76. ISBN 1870979265
• http://www.austinamericausa.com/ - Letöltés ideje: 2010. február 5.